Házibuli van ám egy kollégánál, afféle éves csapatépítő azon kiválasztottak számára, akik a bizalom körébe tartoznak annál az adott embernél, aki a másodfok egyik osztályvezetője. A nagy-nagy-nagy körúton is túl, számomra az már a halál fasza, nem megyek addig, hacsak nem kergetnek.
A kolléga már piás, egy velkámdrink kitöltése is megerőltető a számára, pohár híján a pálinkásüveg kupakjába tölt magának. Egyébként a társaság a szokásos. Néhány ismeretlen arc mellett ugyanazok, akikkel a napi 8órámat együtt töltöm. Megvannak a csoportok is: az erkélyen a dohányosok beszélnek a munkáról, a konyhában az éhenkórászok és a pia-közelségét-élvezők beszélnek a munkáról, a nappaliban mindenki más beszélget a munkáról. Én össze-vissza csapódom, de legalább egy Nyakas-féle Chardonnay van nálam, ez kissé vígasztal. Nem érdekel a munka, majdnemhogy onnan jövök, így inkább letelepedek a laptop elé és berakok egy Kispált. Amit elnyomnak egy Blümchenre... Ja, mondanom sem kell, hangszóró nincs, laptopról szól a zene a harmincvalahány éves fiatalember többekkel együtt bérelt három szobás lakásában. A zenék szövegei ordibálás útján terjednek (Blümchen is).
Férjezett kolléganő a nőtlen kolléga ölében, a hangulat tetőfoka utána a "bocs, férjnél vagyok"-lehetett. Nem érzem a létjogosultságát a kollégákkal történő iszogatásnak, mert ha valaki nem szimpi, azzal én azt közlöm és onnantól nem látom többet, míg ha egy kollégával csinálom ugyanezt, hétfő reggel ő is ugyanúgy beblokkol, ahogy én...
Szomorú. Az egész helyzet annyira szürreális, hogy két óránál tovább nem bírom, egy barátnőmmel lelépünk és szinte fellélegzem. Egy évre kipipálhatom a dolgot.
